Ahhoz, hogy elmeséljem, hogyan lettem lótulajdonos, egészen sok évet kell visszamennünk az időben. A mi történetünk nagyjából 2010-ben kezdődik, ebben az évben ismertem meg lovamat, Bobot. Egy induló lovasiskolába vették iskolalónak, viszont végül nem valósult meg abban a lovardában a lovagoltatás. Így rajtam kívül 3-4 gyerek és fiatal lovas lovagolta.
Mivel ez már nagyon sok éve történt, ezért bizony összemosódnak az emlékek (bezzeg, ha lett volna lovas fotózásom, profin meg lennének örökítve a kezdeti idők is). Három fontos mozzanat él bennem igazán az első időkről.
Az első, amikor megláttam Bobot (akit akkor még Bogyónak becéztek). Mondanom sem kell, egyből beleszerettem a négy láb kesely, óriási hókás, világos pej lovacskába. Pedig pici volt, formátlan, vékonyka. Még is elvarázsolt, ahogy a patamosóban hátrafordulva nézett rám kíváncsian,mintha egy régen várt vendéget üdvözölt volna.
A második, az első lovaglásunk emléke. Kívülről nézve azt mondanád, szörnyű volt: egy egyenes vonalat nem tudtunk menni. De hát, mit is lehet várni egy lényegében kezdő lovastól és egy három éves csikótól? Bennem viszont a mai napig úgy él, mint életem egyik legjobb lovas élménye.
A harmadik, pedig a hír, hogy Bob beteg lett, kólikázik és annyira súlyos a helyzet, hogy műtétre van szükség. Bob előző tulajdonosai pénzt és energiát nem spórolva biztosítottak neki mindent a felépüléshez, ezért én, a mai napig hálával gondolok rájuk.
A műtét szerencsére jól sikerült, így hamarosan hazaköltözhetett és megkezdődött a nagyjából 1 éves rehabilitáció. Ekkor az én kedves, bújós, legaranyosabb kedvenc lovacskámból egy igazi kezelhetetlen állat lett: a boxfogságot annyira nehezen viselte, hogy onnan kihozva mászott az emberre, így rám és tapasztalatlan lovasokra veszélyessé vált.
Számomra viszont továbbra is ő volt a nagy betűs Ló. Bár csak boxon kívülről szeretgethettem, de nem telt el úgy lovas nap, hogy ne töltöttem volna el vele időt. Bob egyértelművé tette, hogy nagyon utálja az istállót. A műtét után is sokszor kólikázott sajnos, a helyzetet pedig csak az oldotta fel, amikor félrideg tartásba költözhetett. Ez azt jelenti, hogy ő a mai napig télen-nyáron, éjjel-nappal fedett beállóval rendelkező karámban tölti a mindennapjait.
A kiköltözés Bob kedvén is meglátszott, rohamosan javulni kezdett és a rehabilitáció végén már én is részt vehettem a vele való foglalkozásokban, oktatómnak, mentoromnak köszönhetően.
Hogy mikor lett enyém hivatalosan Bob?
Nem is tudom nektek pontosan megmondani az évet, csak a dátumot: október 1. Amikor végleg az enyém lett megfogadtam, hogy élete végéig szeretetben és biztonságban fogok gondoskodni róla. Azóta is ezzel a szemlélettel fejlesztem magam minden nap, hogy érte jobb lovassá válhassak.
Azóta rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagodtunk: versenyek, fellépések, csodás mindennapok vannak mögöttünk. Az élet számtalan kihívást is tartogat számunkra: lábproblémák, szemproblémák, egészségügyi nehézségek. Utóbbiak miatt Bob korai nyugdíjba vonult, hobbi szinten van mozgatva és keveset lovagolva. Viszont csodásan tud pózolni a kamera előtt és ezt nyugodtan, megbízható módon teszi. Nekem pedig az egyik kedvenc fotómodellem, már a kezdetektől.